Üvegcipő a Vígben

Az elmúlt pár hónapban sokat voltam színházban és számos remek darabot láttam, így kicsit kényelmetlenül is érzem magam, hogy pont arról írok most, ami nem tetszett, de hát friss az élmény, és hát kikívánkozik. Szóval a Vígszínház és az Üvegcipő. Molnár Ferenc híres darabja, aminek éppen száz éve volt az ősbemutatója. Molnár – ahogy azt sok más darabjában is teszi – saját történetét meséli el, itt éppen azt az időszakot, amikor 1922-ben, negyvennégy évesen feleségül vette az ünnepelt primadonnát, a negyvenhárom éves Fedák Sárit. Esküvőjük után nem tértek haza, a nászéjszaka is elmaradt, hiszen a ceremónia valójában kapcsolatuk lezárása, ünnepélyes válásuk volt. Molnár már a huszonéves színinövendékbe, Darvas Lilibe volt szerelmes.

Az üvegcipő tehát ez a mese, annyi változtatással, hogy nem író és színésznők a szereplői, hanem Sipos, a bútorasztalos (Molnár), Adél, a panziósnő (Fedák) és Irma, a cseléd (Darvas). Az első felvonás úgy indul, mint egy kamaradarab, a párbeszédek, holott éppen száz évesek, ma is élnek. A másodiknál viszont eltűnik ez az intimitás, sőt, elszabadul a pokol, azaz a lakodalom, féktelen üvöltés, cigányzene, vihar és eső, puskadurrogtatás, parttalan részegség. És mintha soha nem akarna végeszakadni a szörnyű mulatság, én komolyan fellélegeztem, mikor Irma végre öntudatlanul összeesett a színpadon és legördült a függöny. Utolsó felvonás pedig egy túlnyújtott rendőrségi kihallgatás másnapos emberekkel, akik hol végighányják a színpadon (ezt többször is), hol levizelik a kiállított fikuszt. Most írhatnám, hogy ekkor adtam fel a Mohácsi testvérek Molnár átiratát, de ez nem igaz, mert már sokkal előbb.

Nem értettem például a nőkről, nőkkel kapcsolatos megjegyzéseket, ilyen a Császár szájába adott mondat: „Maradjunk már emberek, akkor is, ha nők vagyunk”, vagy a felordítás a lagzi közepén, hogy „minden nő kurva”. Mégis, kinek szól 2024-ben ez a mondat? De kinek szól ez az egész darab, ami a nőket szolgai sorba nyomja, és a főszereplő öröme, hogy mindenben kiszolgálhatja (lásd letérdelve leveszi Sipos cipőjét és papucsot húz rá) a vele rendkívül gorombán bánó férfit. Továbbgondolva mindezt, mit akar sugallni a Vígszínház ennek a darabnak a műsorra tűzésével? Lehet nem kéne túlvariálnom, ők csak egy Molnár vígjátékra vágytak, hát így sikerült.

Mondanivalóról se hiszem, hogy különösebben lehetne beszélni. Talán az, hogy a szerelem mindent legyőz? A kiégett, ötvenes férfi majd boldogságot talál a tanulatlan, buta szolgálólány mellett? A negyvenes nőknek meg lejárt a lemez? Az élet nem habostorta? Ki tudja, megfejteni nem tudtam.