Könyvbemutató után

Sok könyvbemutatón voltam már életemben (jón és rosszon egyaránt) és elég felnőtt vagyok már ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni, mit is várok én egy ilyen eseménytől. Mit várok el olvasóként és szerencsére most már azon is gondolkodhatok, hogy mit várok el íróként. Az előbbi viszonylag egyértelmű: az a beszélgetés lesz jó, ahol a felek felkészülnek a témára, ismerik/kedvelik/de az se baj, ha szeretik egymást, értőn fordulnak a másik felé. Az utóbbi megint nem túl bonyolult: az íróknak az a könyvbemutató lesz sikeres, és boldogsággal teli, ahol érzi az olvasók szeretetét, nem kell izgulnia kellemetlen kérdések miatt, és a bemutató átfordul egyfajta örömünnepé és ezt viheti magával útravalóként az író, hogy aztán nehéz perceiben előkapja.

Íróként igyekeztem megtenni mindent, hogy ez a mostani regényem könyvbemutatóján is így történjen. Lefoglaltam azt a helyet, amit ismerek, és – minő véletlen – még a könyvemben is megjelenik helyszínként. Volt némi enni- és innivaló, hogy jól érezzék magukat a vendégek; meghívtam kérdezőnek Kurucz Adriennt, volt kolléganőmet, barátomat; megkértem a könyv szerkesztőjét, Helfrich Juditot, hogy olvasson fel két részletet a könyvből, készítettem a telefonomra egy zenei playlistet (Párhuzamosok néven), hogy ha vége a beszélgetésnek, legyen egy kis háttérzene.

Persze vannak mindig rizikófaktorok, könyvbemutató esetében ez általában az üres termet jelenti, de hát azért vannak a barátok, hogy ne hagyják cserben az író-barátjukat. És igen, jöhetett volna még rettentő vihar, földrengés, cunami - de szerencsére nem jött – és hat után tíz perccel meg is nyitottuk az eseményt. Indítottunk egy regényrészlettel, utána pedig beszélgetni kezdtünk a Párhuzamosok a végtelenben regényemről. El tudtam mondani mindazt, amit fontosnak gondolok, remélem, sikerült egy kicsit együtt gondolkodni a közönséggel, meghozni a kedvet a könyv elolvasásához.

Ma már itthon, kicsit zúgó fejjel, a fájó lábbal (a magassarkú lehet mégse volt jó választás), és csordultig telt szívvel.