"Az írás egyszerű. Csak ülsz a gép előtt és vérzel"

Viszonylag hamar, hogy írással kezdtem el foglalkozni (lásd kezdő újságíró koromban), megfogalmaztam a legnagyobb problémámat a szövegekkel kapcsolatban. „Mások már mindent leírtak előttem. Mi újat tudok én még adni?” Az sem nyugtatott meg, hogy a szerkesztőségben a fotósok ugyanerre panaszkodtak. „Mások már mindent lefényképeztek előttem. Mi újat tudok én még fotózni?”

Aztán a fiatalos hit, a tettvágy átlendített ezen a kételyen, de tegnap, mikor befejeztem Bíró Zsombor Aurél – Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek könyvét, valahonnan megint visszakúszott ez az érzés. Merthogy van itt egy mondat, amit ő is idéz: „Az írás egyszerű. Csak ülsz a gép előtt és vérzel. Tizenöt éves vagyok, amikor szembejön velem ez az idézet egy Hemingway-portréra… fel is ragasztom ezt a mondatot a falra, hogy délutánonként, gimiből hazajövet ebben a szellemben láthassak neki a munkának. Minden nap eret vágok a papír fölött…”

Idézet az idézetből, de hát éljünk vele, mert annyira jól megfogalmazza azt, amit sokszor én is gondolok. Érvágás minden nap, idézetek kiragasztva (nekem mondjuk nem pont ez), de van sok motiváló papírlap körülöttem (például Kertész Imrének írt 1973-as levél másolata, amelyben a Magvető kiadó szerkesztői elutasítják a Sorstalanság kéziratát, efféle indokokkal: "Úgy véljük élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült … a rosszízű mondatok tovább folytatódnak (...) mondatainak nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott.")

Tehát ülök és vérzek – lásd írok – de közben persze olvasok is, most például Bíró Zsombor Aurélt. Egyszerre irigykedem (hogy lehet ilyen pofátlanul könnyedén írni), röhögök (elképesztő, ahogy kifigurázza magát) és szörnyülködőm (vajon miként élik túl a környezetében élők, hogy mindent kidumál). De már végeztem is a könyvével, térek vissza a saját terepemre, veszem is elő a kést…