Készül az interjú

Most, hogy éppen a családállítóval történt beszélgetésemet rendezgetem magamban, visszajött az az idő, amikor kezdő újságíróként az első interjúmra készültem. Pontosan emlékszem, Kepes Andrással. Na, ne gondoljon senki mélyinterjúra, az újonnan megjelent könyve kapcsán kellett vele készítenem egy villáminterjút, ahogy a három kérdés-három felelet anyagokat hívtuk akkoriban.

Hülyére izgultam magam, hol gondoltam én, hogy az elkövetkező években kilószámra fogom gyártani az interjúkat, sőt tanítani is a „hogyant” a Centrál Médiaakadémián- Akkor azt hittem, ez majd mindig ilyen ájulásközeli állapot lesz, amikor nem jutnak eszembe az előre bemagolt kérdések, csak állok kukán és tátogok.

Aztán hogyhogy nem, ez lett a kedvenc újságírói műfajom. Szívesen készítem, de szívesen olvasom a mások által készített interjúkat is, és nemcsak az írott verziót szeretem, hallgatom és nézem is, ahogy azt a helyzet adja. Megtanultam a legfontosabb szabályt: csak akkor lesz jó a beszélgetés, ha az újságíró alaposan felkészül, és úgy ül le alanyával az asztalhoz, mintha csak régi ismerőse lenne (merthát annyira felkészült).

Igyekszem ezt a mai napig szem előtt tartani. Annával persze más volt a helyzet, mert a családállítás témából már nem nagyon kell felkészülnöm. Álmomból felköltve is tudnék kérdezni egy órán keresztül, most is inkább az volt a baj, hogy túl gyorsan szállt az idő. Ha nem szántam volna rá már egy fejezetet egy regényben, most biztosan eldöntöttem volna, ebből könyv lesz, így most csak maradt az, hogy próbálom kiegészíteni a történetemet a tudással. Honnan ered maga a családállítás? Mi az szeretet rendje? Hogy lesz rend egy családban? És ki az a Bert Hellinger, akinek az idézetével indul a „Párhuzamosok a végtelenben” című regényem?

„Az egyenes úthoz olykor több időre van szükség.”