Határátlépés

A családi vagy az általános élethez szükséges szabályrendszert nem én találtam ki. Még csak nem is a férjem, vagy gyerekkoromban az anyám, inkább azt mondanám, a józan élet.
Szabályaink ezért a józan élet szabályai, nincs bennük semmi különös (szerintem legalábbis).
Kötelezően sportolunk. Időben lefekszünk. Odafigyelünk az étkezésre, ez különösen fontos, ezért pontosítva vannak a szabályok. Ételrendelés ritkán, különösen a kentucky, mert túl erős és megy tőle a gyerek hasa, és nem érdekel, hogy egyébként imádja; minimális gumicukor, mert méreg; nincs cukros-szénsavas üdítő és folyamatos nassolás. Nem állítom, hogy könnyű ezeket mind betartani, és azt se állítom, hogy mindig be is tartjuk. De igyekszünk.

Tudom, sok kis- és nagycsalád él hasonló elvek mentén, és azt is tudom, hogy sokunk szabályai hasonlóak. Ezért tartom különösen elképesztőnek, amikor valaki kívülről igyekszik beleszólni, felülírni, megszegni ezt a rendszert. Kata barátnőm meséli, hogy a boltban vásárolt éppen, mikor a három körüli kislánya kiszúrta a pultnál (hát persze, hogy oda teszik mindig) a Mars csokit, és sikítva követelte. Barátnőm próbálta lebeszélni, először szépen, aztán kevésbé szépen, de hiába. Ismerős helyzet, nálunk előfordult olyan, hogy a lányom levetette magát a földre és ott vergődött, mert nem vettem meg neki a kiszemelt édességet, én pedig igyekeztem eloldalogni, hogy nem is ismerem ezt a gyereket…

Na szóval nincs csoki, mondta a barátnőm, mikor a fizetésnél (a gyerek még mindig üvöltött, hogy csokit akarok) odalépett hozzá egy férfi és odasúgta a fülébe: „Ugyan már, vegye meg neki. Kifizetem én.” Levegő megfagy, arcél megfeszül, Kata visszaszól: „Köszönöm, nem kell.” Folyik tovább a fizetés-pakolás, mikor a férfi újra rázendít. „Nem hallja, hogy sír. Miért kell kínozni?” Erre már csak egy lebiggyesztett száj volt a válasz, majd mikor kiment volna a bolt ajtaján, a férfi utána szaladt. Kezében a csoki. Odanyújtotta a kislánynak. „Hát én csak megvettem neki. Tessék kicsike!” És akkor úgy mesélte Kata, hogy kitéptem a gyerek kezéből a csokit, odab…tam neki, hogy vegyen a saját gyerekének!

Tankönyvbe illő határátlépés. Hogy merészeli valaki, hogy felülírja a gyerekeimnek felrakott szabályokat?! Hogy képzeli ezt ilyen durván megsérteni?! Kisgyerekes anyaként számos ilyen helyzetet éltem meg. Rám szóltak az utcán, hogy ne telefonáljak, hanem a motorozó óvodásomat figyeljem! Vidéki rokon gumicukrot adott a gyereknek ebéd előtt, és bíztatta, hogy egye meg. A kedvencem, hogy pénzt adott neki (mintha nekünk nem lenne), hogy rendeljen magának csípős kentucky-t. Hát annyira szereti!

A dühön és a felháborodáson kívül nem nagyon van más reakció ilyen esetekre. Vidéki rokonoknak még el lehet magyarázni a szabályokat, de felesleges, mert úgyse fogják betartani, plusz meg is sértődnek. Marad az ismételgetés és az edukálás. (Azért nem eszünk ilyet, mert kövér és beteg leszel. Azért sportolunk, hogy erősek legyünk. Azért tanulunk, hogy elérjünk valamit az életben.) Persze tudom, egyik fülükön be, másikon ki, de bízom abban, hogy ha sokszor elmondom, valami mégis bent marad. A határátlépő felnőtteknek pedig innen üzenem, hogy külön bugyor van a pokolban van nekik fenntartva, ha ezt folytatják…