Benne vagyok az újságban

Úri divat volt nálunk magazint vásárolni, így ünnepnapnak számított, ha valamilyen úton-módon - általában ismerősön keresztül - a nappaliban landolt egy Nők Lapja. Én a színes híroldalakat szerettem, vadásztam az olyasmi információkat, hogy az isztambuli állatkertben született kisteve a gondozóját tekinti anyjának, vagy hogy nyolc feketét ivott mindennap a nő, és ez úgy felturbózta az agyát, hogy két év alatt letudta az egyetemet… Főiskolás koromban szoktam rá a hosszabb cikkek olvasására, Szeged-Győr avagy Győr-Szeged vonatútján az utolsó betűt is kiolvastam, sőt, még a keresztrejtvényt is megfejtettem, ilyesmire se előtte, se utána nem vetemedtem.

Ha akkor valaki megkocogtatta volna a vállam, és megkérdezte volna, hogy mit szólnál, ha egyszer te is benne lennél a lapban, valószínűleg kiröhögöm. Hogy ne viccelődjön itten velem, én egyébként is mérnöknek készülök, meg hát ide csak a sztárok kerülnek be. És mutatnám Julia Robert fényképét.

Néhány évvel a diplomázás után újra szembejött a magazin, benne egy újságíró kurzus hirdetéssel, amire hosszas tépelődés után mertem csak jelentkezni. És az újabb nagy pillanat, néhány év múlva minden magazinújságíró alma-materében jelent meg az első cikkem, „Diszkóritmusban” címmel. Innentől kezdve összefonódott az életem a lappal, mégha nem is voltam soha szerződött munkatársa. Kiadványaiban (Évszakok, Psziché, Egészség) sokat írtam, szerkesztettem, az újságírókat, tördelőket, művészeti vezetőket, fotósokat jól ismertem, sokan közülük a mai napig barátaim.

És akkor eljutottunk a héten egy újabb mérföldkőhöz. Első regényemről, a Törtaranyról írt a lap, a nagy lap, a legtöbbet számító lap, és ez kimondhatatlanul nagy büszkeség. Éva (Akovács Éva, a főszerkesztő) remélem csuklik, mert sokat emlegetem, a magazinból, mert biztos, ami biztos, többet is vettem. Minden szobába egyet, sőt, még a mosdóba is jut. És szívesen ajándékozok is belőle, igaz utána gyorsan rohanok a Sparba, és feltöltöm újra a készletet. Apropó, láttátok?