Kinek írsz?
Kérdezte a lányom, én meg csak habogtam, hogy hát az olvasóknak, de nem elégedett meg a válasszal, mert tovább faggatott. „De az ki?”
Jó kérdés, állapítottam meg magamban, és azóta csak ezen gondolkodom. Mikor szerkesztőségben dolgoztam, mindig pontosan tudtam, hogy kinek írok, hiszen nem lehet magazint készíteni anélkül, hogy ne ismernénk a célcsoportot. Olyannyira pontosan kellett ismerni a célcsoportot, hogy még nevet is adtunk ideális olvasónknak, ha jól emlékszem, Hajnalné Kis Veronika volt a Kismama magazin célszemélye. Nyolc hónapos terhes, szarvasi kismama, férjével és kétéves kisfiával egy lakóparkban él nyolcvan négyzetméteren, tudatosan készül a szülésre, a kisfiát próbálja úgy nevelni, etetni, altatni, ahogy azt a gyereknevelési könyvek tanácsolják…
Újságíró tanfolyamomon külön leckét szentelek a célcsoport meghatározásának, és a házi feladat is ehhez kapcsolódik, le kell írni az ideális olvasó egy napját, tehát lehetőleg mindent Hajnalné Kis Veronikáról. Még azt is, hogy szokott egy dugiban megenni a csokit, hányszor gondol a szexre, hova utazna el, ha sok pénze lenne.
Ha ezt ennyire tudom, sőt, tanítom is, akkor meg miért nem vagyok képes válaszolni a lányom kérdésére. Ki Vályi-Nagy Erika író olvasója? Hogy néz ki? Mivel foglalkozik? Mi a hobbija? Hogy hívják? Felvette a férje a nevét, egyáltalán férjnél van? Vagy felesleges hacacárénak tartja a házasságot? Városban él vagy faluban?
Sötétben tapogatózom, jó lenne egy fókuszcsoportos felmérés, ahol véletlenszerűen kiválasztott emberektől kérdeznék a könyvemről, bár ki tudja, örülnék-e egy ilyen lehetőségnek? Hiszen pont azért választottam a regényírást, mert megcsömörlöttem attól, hogy kilószámra gyártom a cikkeket H-né K. Veronikának, ahelyett, hogy hagynám szabadon szárnyalni a fantáziámat. A regényírás közben nem suttogja senki a fülembe, hogy ne írd azt, hiszen nem szereti a célcsoport, ne utaztasd el a karaktert olyan messze, mert frusztrálva érzi majd magát a célcsoport.
A történet áramlik, hol erre, hol arra, és bár igaz, vannak az írásban szabályok, amelyeket nem árt követni, abban senki nem rak fel korlátokat, hogy merre kalandozzanak a főszereplők útjai, gondolatai. Egyszerre keverednek a regényeimben a városi és a falusi élet mindennapjai, mindenki megküzd a boldogságáért, aki pedig nem küzd, az elbukik. Sokan tompítják a valóság fájdalmát alkohollal, pótcselekvésekkel, alkalmi kapcsolatokkal, de a végén muszáj lesz szembesülniük azzal, hogy ez tévút.
Ahogy ezeket a sorokat írom, lassan látom is az olvasómat. Kicsit grimaszol, amikor kiderül Amira újabb hazugsága, a szemüvegét feltolja az orrán, mikor Feri ügyetlenkedve próbál Áginak udvarolni. Szurkol annak, hogy Rebeka végre leváljon zsarnok húgáról és szomorú, amikor szembesül azzal, hogy Sanyi menthetetlen. Tehát mit tud az én olvasóm? Érezni. De azt nagyon.
