Így értem el a célomat!

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért sikerült egyszer az, ami olyan sok éven keresztül nem. Tehát miként írtam meg az első regényemet, ha annyiszor elakadtam előtte. Nem találtam se a témát, se a témához a szavaimat, se a segítő társakat, közösséget, se időt, se energiát. Aztán egyszer csak meglett minden, mint a mesében.
Ha amerikai filmet forgatnának rólam, valószínűleg úgy szólna a forgatókönyv, hogy a soha nem hallott/látott/ismert toscanai rokon rám hagyja a romos házát, én pedig nagy duzzogva leutazok, hogy átvegyem az örökséget, és míg a házban matatok (ami majdnem rám dől, én meg szentségelek, hogy miért kellett ez nekem), kezembe akad egy cetli, rajta egy mondat. Mondjuk ilyesmi: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”

Leülök egy poros lócára, a napfény megcsillan a profilomon, háttérben a toscan táj, előveszek egy tollat és egy papírt (épp van ott, ahol leültem) és írni kezdek. A film végét tudjuk, elképesztő siker, hosszú-tömött sorok a könyvesboltnál, mikor kijön a második, harmadik, századik regényem, én pedig mellesleg nullhuszonnégyben boldog és elégedett vagyok.

Kedvem lenne eljátszani egy európai film forgatókönyvével, esetleg egy echte magyar film skiccét is megírhatnám, de nem akarok nagyon elkalandozni, ezért maradjunk a témánál.

Mi történt 2020 márciusában, ami máskor nem? (A Covidon kívül, de most ezt hagyjuk!)
1. Elolvastam két kreativitásfejlesztő, önbizalomfokozó könyvet!
2. Beiratkoztam egy írókurzusra (El is végeztem.) És lettek író barátaim!
3. Rácsodálkoztam a nővérem egy mondatára, és a homlokomra csaptam: „Ezt kell megírnom.”
4. Nyitottam a gépemen egy üres doksit, azt a nevet adtam a dokumentumnak, hogy „novel1.” (Utólag ennek önmagán mutató jelentése lett, mert nemsokára nyitottam egy „novel2”-t is, és tényleg párhuzamosan két regényt írtam.)
5. Meghatároztam, hogy minden nap két órát kötelező tölteni a regénnyel. Szándékosan írom, hogy regénnyel és nem regényírással, mert nem mindig sikerült egy sort se leírnom. Akkor meg ott ültem a gép előtt és gondolkodtam. Később rájöttem, ez ugyanolyan fontos, mint kopácsolni órákig.

Hát ennyi történt. Egy év két hónap múlva megírtam az első könyvemet. Majdnem párhuzamosan az elsővel, de ugyanúgy egy év két hónap után a másodikat is. Mai napig szeretem gondolatban ezt az utat újra bejárni, elmerengeni a miérteken, hogyanokon, és örülni annak, hogy ki tudja melyik tényező miatt (önbizalomfokozó könyv? nővérem jó kis mondata? írókurzus? elszántság? szorgalom?) de sikerült.