Egy nehéz kapcsolat: testvérek egymás között

Vajon léteznek-e jó testvérek? Akik nem veszekednek? Akik nem vágják egymásra az ajtót? Nem versenyeznek folyton? Nem vágnak egymás szavába, nem küldik el a másikat melegebb éghajlatra, és nem acsarkodnak mindenen?

Néha elkeseredek. Hogy hiába nőttek ki az óvodáskorból, ölre mennek azon, hogy ki üljön előre a kocsiban, és akármit javaslok (dobjunk fel érmét, okos enged-szamár szenved, én is hátul szeretek ülni, hát ki jön mellém?), csak nem engednek, és persze a végén iszonyú sértődéssel ül valaki hátra, kárörömmel meg a másik előre, én meg majd szétpattanok a feszültségtől. És akkor a harmadik jelen se volt, mi van, ha ő is beszáll a marakodásba?

„Mi mindig jó testvérek voltunk.”
„Sose veszekedtünk.”
„Egy hangos szó nem volt köztünk.”
„Támogattuk, szerettük egymást.”

Néha hajlamos vagyok én is így emlékezni, és könnyes szemmel gondolni a csodálatos múltunkra a nővéremmel. Hogy mennyit segített nagyként nekem az iskolában, a kicsinek! Hogy ott volt velem az életem nehéz pillanataiban, mikor bőgtem, hogy nem szeret a „csábihenrik”.
Hogy mi lesz, ha nem születik kisbabám! És akkor, amikor a kisbabák miatt voltam magam alatt.

A gyerekeim eddig nem sok jelét adják annak, hogy örülnének, hogy nincsenek egyedül a nagyvilágban. Hogy van két másik ember a földkerekségen, akire mindig számíthatnak. És történjék bármi, ők majd mindig ott lesznek egymásnak.
Ma úgy összevesztek, hogy zengett tőlük a ház. Nyomdafestéket nem tűr, amit egymás fejéhez vágtak. És addig tolták az utálkozást, míg el nem veszítettem a fejem, átment az összes feszültségük belém, kiabáltam és csúnyákat mondtam, ők pedig, mintegy varázsütésre abbahagyták marakodást. Persze tudom, hogy felesleges átvenni a dühüket. Nem kellett volna velük sodródni a veszekedésben, hanem okosan ki kellett volna maradnom, bölcsen hátradőlnöm és tisztes távolból figyelni (vagy oda se figyelni) a vitájukat. Arra gondolni, hogy az „áldottjó” nővéremmel mi ugyanezt csináltuk. Pontosan tudtuk, mit kell mondani, hogy a másiknak fájjon, és hacsak alkalom adódott, oda is szúrtunk. Sőt, néha meg se álltunk a szavaknál, ő ütött, én csíptem. Ő megtépett, én rúgtam. Ő sírt, én árulkodtam. Ma meg mi vagyunk bezzegtestvérek.

Mert jelen pillanatban is együtt vagyunk egy közös családi utazáson. Míg a gyerekeim tépik egymást, és én kiborulok, ő támogat. Neki panaszkodom, mert ő megért. Végighallgat, tanácsot ad, lenyugtat. És lelket önt belém:
„Emlékezz már, mi ugyanígy…”

Képalá: A festmény a Nemzeti Galériában van, Fényes Adolf műve. A címe: Testvérek. Azért fotóztam, mert szinte árad belőle a szeretet. Ezt a képet vízionálom, ha nem bírom már a veszekedésüket.