Az első rajongóm

Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban író akartam volna lenni.

Nulla fantáziával készültem a jövőre, és ezzel akkor szembesültem, amikor az egyik általános iskolai osztálytalálkozóra az osztályfőnök elhozta a nyolcadikban készült írásainkat, aminek a címe az volt: „Mi lesz velem tizenöt év múlva?” Felolvasás előtt nem mondta meg, kinek a szövegét tartja a kezében, nekünk kellett kitalálni. Hát az enyémet nem volt nehéz, megírtam az anyám életét. Tanár leszek, nevelgetem a kislányom, férjem meg a MÁV-nál dolgozik.

Később se akartam kirúgni a világot a sarkaiból, óvatosan mertem még álmodni is. (A mai napig csodálattal kevert borzongással gondolok azokra az emberekre, akik az asztalra csapnak otthon, hogy márpedig rúdtáncosként fognak dolgozni egy óceánjárón, és a következő pillanatban már csomagolnak is.)

Természetesen ezt csak ide írtam meg, ha majd egyszer összerakom a memoárjaimat, akkor úgy fogok emlékezni, hogy előbb tudtam írni, mint beszélni, toll volt a jelem az oviban, és az irodalom szeretete már kisgyerekkoromban kezdődött, blablabla…

Talán el se hinném, hogy tényleg léteznek olyan gyerekek, akik írók akarnak lenni, ha nem néz rám csillogó szemmel Márti kisfia, Balázska, és nem jelenti ki ezt teljes bizonyossággal.